Az ornamentika nyelvtana – számos mintakönyvszerző vette át e hangzatos szóösszetételt műve címadásaként a 19. században, ám annál kevesebben rendeltek hozzá megfelelő tartalmat. A nyelvtan mint a díszítőművészet analógiája jellegzetesen e korszak toposzának tekinthető. Ennek ellenére a díszítőművészeti alapformák következetesen végiggondolt nyelvtana még Owen Jones-nál is kidolgozatlan maradt. Jules Bourgoin (1838–1907) Grammaire Élémentaire de l’Ornement című, 1880-ban kiadott tankönyve azonban kivételnek számít. A szerző 1879-ben átfogó ornamentikaelméleti- és történeti kurzust tartott a párizsi École nationale des Beaux-Arts-ban. Tankönyvében ennek az előadássorozatnak az anyagát tette közzé.
Bourgoin a nyelvtan fogalmait egy az egyben adaptálja a díszítőművészetre. Ez nemcsak rendszerének felépítésében, hanem terminológiájában is megmutatkozik. Nézete szerint az ornamentális stílusoknak is megvan a saját nyelvtana. Sőt, művében az ornamentika összehasonlító nyelvtanát alkalmazza a görög, a japán és az arab stílusokra. Ha a stílusok összességét tekinti, akkor az ornamentika történeti nyelvtanát használja; ha a formákat nézi, akkor pedig az ornamentika elemi nyelvtanát alkalmazza. Bourgoin „formanyelvtanának” alapja analóg módon a 12 jelből álló Grafikai ABC (L’Alphabet graphique). Ezeknek az egyszerű jeleknek, pontosabban fogalmazva vonalformáknak a segítségével az összes összetett forma leírható. Ezek a alapelemek irányított konjugálásával (szóhasználatában is utalva az igeragozásra), összekapcsolásával képezhetők.
A következetesen végigvezetett formaképzés kevés 19. századi díszítőművészeti mintakönyv sajátja. Ehhez az a fajta analitikus gondolkodásmód szükséges, ami az iszlám ornamentikán edzett elmét jellemzi. A francia mintakönyvszerzők sorában az építész és művészetteoretikus Bourgoin volt az első, aki analitikus módon közelített a díszítőművészethez. Főként Egyiptomban végzett dokumentációs tevékenysége folyamán az arab művészet került érdeklődésének középpontjába. Az 1860-as években Alexandriában, az 1870-es években Damaszkuszban és Jeruzsálemben dolgozott, az 1880-es években pedig a kairói École francaise-ben tanított. 1873-ban megjelent Les Arts Arabes című művének előszavában Viollet-le-Duc a szerző személyében a Németországban és Angliában akkor már élő formatani szemlélet francia meghonosítóját látta. Bourgoin első összefoglalójában az arab díszítmények nagyszámú kombinációjának általános formuláit keresi és bemutatja, hogy a díszítőformák mindegyike az elemi geometriára vezethető vissza. Sőt, Arab művészet főcím alatt meglepő módon kizárólagosan geometrikus ornamensekkel foglalkozik, pontosabban szerkesztési meneteket közöl. Fejezetcímei is jellemzők: geometriai alapelvek, vázrajz és geometria, a sokszögek geometriája, az összekapcsolódó díszítmények vázrajza, stb. A sokszögek geometriája című fejezete jellemzően a témától független önálló síkgeometriai alapvetésként is megállná helyét.
A témát távolságtartóan kezelő szigorú formai analízis azonban, akárcsak Owen Jones-nál, nála is stíluselmélettel párosul. 1879-ben jelent meg Bourgoin arab művészet alapelemeiről szóló, összefonódó díszítmények vázrajzait tartalmazó formatani kötete Les Éléments de l’Art arabe. Le Trait des Entrelacs címmel. Ebben a díszítőművészeti stílusok közül háromnak tulajdonít különös jelentőséget: az ókori görög, az arab és a japán művészet területei alkotják stíluselméletének sarkpontjait. A század biologizmusának jegyében Bourgoin olvasatában e három, egymástól távoleső ornamentális stílus három természeti világot testesít meg. A görög ornamentika az állatvilággal, a japán díszítőművészet a növényvilággal, az arab művészet pedig az ásványvilággal rokonítható. Az első kettő a szerves természettel, az utóbbi a szervetlen természeti világgal analóg. Az ásványvilág és az arab díszítés közös tulajdonsága az ásványok kristályosodásában és a mintákban egyaránt megmutatkozó szimmetria. E ponton kapcsolódva Jones ornamentika-elméletéhez, Bourgoin is a struktúrát preferálja a látvánnyal szemben, hiszen az arab művészet inspirációja ebben az olvasatban teljesen független az élő természet látványától, viszont annál többet merít a természet szerkezetéből.
Mindamellett, hogy a francia építész tevékenysége szervesen kapcsolódik a díszítőművészetről való gondolkodás 19. századi tendenciáihoz és logikusan levezethető azokból, mintakönyvei mégis a ritka kivételek közé tartoznak. Annak a fajta strukturált gondolkodásnak a lenyomatai, mely igencsak távol áll a motívumokat – legjobb esetben is – tematikusan kompiláló gyűjteményektől.
