Olvastam egy könyvet a belsőleg motivált emberi tevékenységekről és azok személyiségépítő hatásairól. Ebben a szerző arról ír, hogy az ember énközpontú különállóságát pozitív módon feloldó, magukba olvasztó cselekvések egyfajta áramlatélménnyel jellemezhetők (Csíkszentmihályi Mihály: Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája, 2001). A pszichológiai és szociológiai adatokkal gazdagon illusztrált könyvben a szerző gondolatmenetét az emberi tudatra adaptált káoszelmélettel indítja: „Feltételezéseinkkel ellentétben az elme normális állapota a káosz. Gyakorlás és külső figyelemfelkeltő tárgy hiányában csak néhány percig vagyunk képesek valamire ráirányítani a gondolatainkat.” „Az entrópia a tudat normális állapota – olyan állapot, amely se nem hasznos, se nem kellemes... A jobbik módszer a tudat rendezetlenségének elkerülésére persze az, ha olyan szokásokat sajátítunk el, melyek elősegítik azt, hogy képesek legyünk gondolatfolyamainkat uralni...”
A káoszelmélet díszítőművészeti adaptációja saját olvasatomban az ornamentális formák értelmezésének további lehetőségeit nyújtja. A díszítőelemeknek bizonyos rend, rendszer, szabályok, törvények, elvek szerinti alakítása pszichológiai értelemben a tudat rendezetlenségére vezethető vissza. Ebben az összefüggésben az ornamentika a kaotikus tudati állapot elkerülését szolgáló lehetséges vizuális eszközök egyikének tekinthető. A díszítés egyfelől, mint minden teremtő cselekvés, magában hordozza a rendezettség jellegét. Másfelől olyan eszközökkel dolgozik, melyek használatával egyfajta rendet teremt a tárgyon. A „díszítő elme” a természetnek nem a kaotikus, hanem rendszerteremtő elveit választja: a szimmetria, a váltakozás, a ritmikus ismétlés az ornamensek túlnyomó többségének meghatározó jellemzői. Az így létrejött díszített felület pedig olyan rendet és rendezettséget sugall, mely a szemlélőben, pontosabban szólva a tárgy használójában az otthonosság, biztonság képzetét kelti. A tárgydíszítés legfőbb mozgatórugója így egyfajta ösztönös, lélektani alapon működő rendteremtő és rendszeralkotó tevékenységben is megjelölhető. Az európai díszítőművészet történetét tekintve elmondható, hogy az ornamentika rendteremtő igénye egészen a 19. század közepéig ösztönösen működött, e karakterének művészi köztudatba emelése pedig egyértelműen a kor mintakönyvszerzőinek érdeme.
Az ornamentika irodalom e paradigmaváltását szemléletesen illusztrálja az az idézet, ami Jules Bourgoin Grammaire de l’Ornement című, 1880-ban Párizsban megjelent díszítőművészeti tankönyvének mottójaként olvasható: „A rend a rendetlenséget űzi”. A Protagorastól (Kr. e. 5. sz.) származó mondás tökéletesen illik a francia építész díszítőművészeti nyelvtanához és meglepő módon emlékeztet a 20. században kidolgozott káoszelméletek kiindulási pontjához. Bourgoin ebben a művében a rendteremtést a díszítőművészeti formaképzésre vonatkoztatja, és ezzel az alkotó művészt a káosz renddé történő alakításának képességével ruházza fel. A „díszítő elme” tehát a 19. században egy új minőségben tűnik fel: már nem pusztán a másolásra kondicionált „díszítő kéz” irányítója, hanem a rend tudatos megteremtője.
