Az alábbiakban a 19. századi ornamentika irodalomnak azokat az aspektusait mutatom be, melyek az ornamentikát és a díszítőművészeti formaképzést egy adott rendszerben értelmezik és azokban a rendteremtés egy-egy lehetséges vizuális eszközét látják és láttatják. Az ornamentikaelméleti irodalmat leginkább a 19. század biologizmusa határozta meg. Az időszak mintakönyveinek építész szerzői a díszítő formák és rendszerek megismerésének alapfeltételeként írták elő növendékeik számára a botanikai tudást, a díszítő motívumok elemzésénél bátran alkalmazták a természettudományok analitikus eljárását, az ornamensek formai analógiáit pedig rendre a kristályszerkezettanban és az anatómiában keresték. Ez a fajta biologizmus hatja át Owen Jones műveit is, ezért, és a prioritás jogán, elsőként Owen Jones 1856-ban megjelent The Grammar of Ornament című művével kezdem az áttekintést. Jones műve több szempontból is kiindulópontot jelentett a 19–20. századi ornamentika-irodalomban. Egyfelől elindította a könnyen kopírozható motívumgyűjtemények kiadásának máig tartó hullámát. Másfelől olyan gondolatokat tartalmazott, melyek a 19. század végi általános rajzi képzés tankönyveit és a felsőfokú oktatásban alkalmazott tervezéselméleti irodalmat is inspirálták. Jules Bourgoin és Lewis F. Day művei e két irányt reprezentálják úgy, hogy élesen körvonalazódik bennük a szintén Jones művéből eredő formatani szemlélet és az a fajta orientalizmus, ami az iszlám művészet preferálásában nyilvánul meg.
Az iszlám ornamentika tanulmányozása egyfajta katalizátorként működött az ornamentika-irodalom formatani irányzatának kialakulásában. A kifejezetten spirituális jellegű iszlám díszítés ugyanis az európai formaképző gondolkodás analitikus jellegét erősítette. Ezek a motívumok az európai mintakönyvszerzők kezén átáramolva elvesztették spirituális-szimbolikus jelentésüket, így tartalommal bíró jelekből a végtelenségig kombinálható geometriai formákká váltak. Ez a szemlélet hívta életre a modularitás formaképző elvként való alkalmazását a díszítőművészetben. Az alapegységekre, modulokra történő felosztás az ornamentikatörténet megismerő és a tervezés alkotó folyamatában is nagy haszonnal forgatott eszközzé vált a 20. század második felére. Az értelmező jellegű modularitás fogalma a 19. századi ornamentikairodalomban Jules Bourgoin arab építészetről és ornamentikáról összeállított mintakönyveiben tűnik fel. A szerző a modularitásban (a fogalmat ebben a formájában ő maga nem használja) annak a titoknak a kulcsát látta, mely az arab díszítőművészet látványban bonyolult mintáit a megfelelő módon ismétlődő alapegységekre redukálja. Ugyanez a fogalom a 20. században értelmező funkciójának betöltése mellett (Issam El-Said–Ayse Parman, Keith Critchlow) a tervezés alkotó folyamatának általánosan elterjedt eszközévé vált (Clarence P. Hornung, Peter Phillips).
