A 19. század közepének tudósai számára az ókori egyiptomi építészet több évezredes emlékeiből a hanyatló korszak leletanyaga volt ismert. Owen Jones ornamentikaelméletében ennek a korszaknak kitüntetett fontosságot tulajdonított, ugyanis szerinte ez a művészeti korszak is ahhoz a kevés kivételhez tartozott, ahol a díszítőművészetben megvalósultak a Természetből származó egyetemes rendezőelvek.
Ezek a Természetet strukturáló alapelvek Jones szerint az ókori egyiptomi művészetben közvetlenül jelennek meg. Mivel az egyiptomiaknál nem követhető nyomon ugyanannak a stílusnak a gyermekkora, tündöklése és hanyatlása, ezért feltételezése szerint az ókori egyiptomiak egyenesen a természethez fordultak inspirációért. Számára ezt bizonyítja, hogy díszítőművészetükben igen kevés alapformát használtak (pl. lótusz, papirusz, ritka madarak tollai, pálmaág), melyekből organikusan fejlődött ki az egyiptomi díszítőművészet motívumkincsének számtalan variánsa. Az egyiptomiak a díszítőformák kialakításánál mindig szem előtt tartották a természeti elvek hű követését, így a lótusz- és a papiruszmotívum kiváló példája a radiációnak, avagy a közös szárból történő sugárirányú elágazásnak.
A képek Owen Jones The Grammar of Ornament (1856) című művének egyiptomi díszítőmotívumokat bemutató tábláinak részletei.
