Bár a 19. századi mintakönyveket alapvetően illusztrációik miatt idézik, azonban a rendhagyó látvány a jelentősebb szerzőknél nagyon komoly stílus- és ornamentikaelmélettel, ornamentikatörténettel, valamint formatannal egészül ki. Jellemző módon egyes reprint kiadásokból épp ezek az igen fontos elméleti tanulmányok hiányoznak, így a könyvekből sokszor egy szimpla, eredeti összefüggéseiből kiszakított motívumgyűjtemény marad. Érdemes pár olyan szerző gondolatmenetét felidézni, akik a látványon túl olyan ideákat fogalmaztak meg, amelyek alapvetően meghatározták a 19. század formatervezését, iparművészetét, építészetét és rajzoktatását.
Nem tudom megállni, hogy ne Owen Jones-szal kezdjem, egyrészt mert egyszerűen kedvelem a The Grammar of Ornament (1856) című kötetét, másrészt azért, mert elfogulatlanul állíthatom, hogy a téma egyik első alapművét alkotta meg. Az az érdekes a könyv elméleti fejtegetéseiben, hogy Jones, bár törekedett a teljességre, mégsem épített fel egy teljes rendszert, hanem leginkább alapelveket fektetett le, amiket azután számosan átvettek és továbbgondoltak.
A könyvben van egy-két művészettörténeti szempontból is új gondolat. Például: Jones gyakorlatilag felrúgta a ciklikus művészetfelfogás kliséjét azzal, hogy olyan kultúrák és területek motívumkincsét idézte, amelyek az 1851-es világkiállításon kerültek az európai művelt közönség látóterébe. - Arab, perzsa, mór, indiai díszítőművészet. Addig ezekre nemigen volt példa.
A ciklikus művészetfelfogás szerint a művészet egymást követő korszakai önmagukat ismételve az emberi életkorokkal hasonló módon írhatók le. Így a gyermekkort, avagy a felívelés korát az érettség, majd a hanyatlás tüneteit magukon viselő periódusok követik. Giorgio Vasari (1511–1574) híres művészéletrajz-gyűjteményében antik szerzők gondolatmenetét követve a művészetek fejlődésében különféle fázisokat ír le: a hanyatlás jegyeit magán hordozó sötét középkort követően Giottoval reprezentálva kezdődött el a művészetek felívelése a 13–14. század fordulóján, a 15. században Masaccio nevével fémjelzett korszak volt a következő lépcső, mely a 16. században Leonardo és Raffaello művészetében megnyilvánuló „tökéletes modorhoz” vezetett. A Vasari nyomán a 18. században is ható ciklikus művészetfelfogás az antik görög művészet klasszikus korszakában és az itáliai érett reneszánszban látta a művészet kiemelkedő, nagy korszakait. A The Grammar of Ornamentben pont ez a hagyományos periodizáció vesztette érvényét, és a súlypontok addig ismeretlen művészeti korszakokra és területekre helyeződtek át. Ezekkel a súlyponteltolódásokkal Jones fellazította az európai művészet szűk kereteit és a keleti népek művészetére immár nem egzotikumként, hanem az európai magas művészetek egyenrangú partnereként, sőt esetenként követendő mintaként tekintett.
A képek Jones mintakönyvéből származnak, és az "újonnan" felfedezett kultúrák díszítőmotívumait ábrázolják a következő sorrendben: indiai, perzsa, mór és arab motívumok.
